Ismeretterjesztés

A Vatikán és a Kreml közötti kapcsolatokat illetően a szakirodalomban mindmáig nyitott kérdés, vajon a párbeszéd kibontakozását és egy megegyezés megkötését XII. Piusz pápa óvatossága és elvi kommunistaellenessége, vagy inkább a Szovjetunió elzárkózása akadályozta-e meg? Másként megfogalmazva a kérdést: beszélhetünk-e XII. Piusz pápa esetében az utódai, XXIII. János és VI. Pál pápa nevével összeforrott értelemben Ostpolitikról, vagy inkább azoknak van igazuk, akik Pacelli pápa keleti politikájának intranzigens antikommunizmusát tekintik meghatározónak? Az újonnan kutathatóvá vált szentszéki források bevonásával erre a kérdésre kereste a választ Fejérdy András a BTK Történettudományi Intézetben tarott előadásában 2023. március 21-én. A BTK Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa előadásának összefoglalását közöljük a BTK Ismerettárában.

A második világháború alatt és után három jelentősebb szentszéki–szovjet közeledési kísérletre került sor. Az elsőre 1944. április 17. és május 10. között, amikor a Massachusetts állambeli Springfield Rózsafüzér-plébániájának lengyel származású plébánosa, Stanislaw Orlemanski járt Moszkvában. A nagy nemzetközi sajtóvisszhangot kiváltó út során Orlemanski kétszer két órát tárgyalt Sztálinnal, és a szovjet fővárosból egy, a Generalisszimusz által aláírt XII. Piusznak szánt dokumentummal tért vissza. Bár Orlemanski útjának eredeti célja tisztán politikai volt, és a londoni lengyel emigráns kormány alternatívájaként szolgáló lengyel koalíciós kormány létrehozására vonatkozó tervek kiérlelésére irányult, miután a Sztálintól származó dokumentum Orlemanski május 12-én tartott chicagói sajtótájékoztatója nyomán széles körben ismertté vált, moszkvai útját olyan színben tüntette fel, mintha az egésznek a hátterében és középpontjában egy szentszéki–szovjet közeledési kísérlet állt volna.

• Az Orlemanski visszatérésről készített híradórészlet itt elérhető. 
• Orlemanski chicagói sajtótájékoztatója itt látható.   

Orlemanski Sztálinnál. Kép forrása: Pravda, 1944. április 29. címlap

A második közvetítési kísérlet Edward J. Flynn-nek, Roosevelt katolikus politikai tanácsadójának 1944. tavaszi moszkvai, majd római utazása volt. Flynn 1944. február 12. és március 10. között többek között a Szovjetunió Minisztertanácsa mellett működő Orosz Pravoszláv Egyházügyi Tanács elnökével, Georgij Karpovval, Molotov szovjet külügyminiszterrel, valamint a nem ortodox felekezeteket felügyelő Egyházügyi Tanács elnökével, Ivan Poljanszkival folytatott tárgyalásokat a szovjet fővárosban, majd a Vatikánban szorgalmazta a szentszéki–szovjet közeledést.

Alig egy évvel később, 1946 februárjában a magyar jezsuita Nagy Töhötömön keresztül érkezett végül olyan jelzés a Vatikánba, amely szerint a szovjetek nemcsak a háború végén megszállás alá került katolikus államokban, hanem magában a Szovjetunióban is készek volnának engedményekre, sőt egy Szentszékkel kötendő megegyezésre is.

A három közeledési kísérlet vizsgálata XII. Piusz keleti politikáját illető végleges konklúzió megfogalmazását ugyan nem teszi lehetővé, a hozzájuk kapcsolódó szentszéki háttérdokumentumok mégis segítenek megérteni, milyen szempontok alakították a második világháború végén a szentszéki keleti politikát, és milyen módon határozták meg Eugeni Pacelli pápaságának egészét.

Kutatásunk eredményeiből mindenekelőtt az látszik, hogy a közeledést célzó kezdeményezés egyik esetben sem a Szentszéktől indult ki. Orlemanski moszkvai látogatásánál a szentszéki–szovjet viszony javításának ügyét nem az oroszok, hanem végső soron a Moszkvában működő amerikai újságírók vetették fel. A Flynn-misszió esetében pedig – amelynek ötlete magától Roosevelt elnöktől származott – egészen nyilvánvaló, hogy teljesen amerikai kezdeményezésről volt szó, amire Moszkva ugyan nem nyílt elutasítással válaszolt, mégis éppen csak a tárgyalások elvi lehetőségét hagyta nyitva. A Nagy Töhötöm közvetítésével 1946 tavaszán megkezdett közeledési kísérlet első ránézésre szovjet iniciatívának tűnhet, ám erősen kérdéses, vajon valóban Moszkvából indult-e ki. Óvatosságra int mindenesetre, hogy míg az Orlemanski- és Flynn-féle közvetítési kísérletek esetében a szovjet felsővezetés álláspontjáról is van valami fogalmunk, itt csupán beosztott, helyi funkcionáriusok kezdeményezéseivel és taktikázásával találkozunk. Jelenleg semmi adatunk nincsen arra, hogy Illés Béláék 1946 januárjában megfogalmazott tárgyalási ajánlata valóban egy moszkvai döntésre ment-e vissza, és amennyiben igen, milyen szándékok álltak a háttérben.

Kép: Nagy Töhötöm SJ. Forrás: jezsuita.blog.hu 

A három epizód vizsgálatából szépen kirajzolódik, hogy a kívülről érkező közeledési kísérletekre adott szentszéki válasz minden esetben egyazon logikát követte: a Vatikán nem zárta ki a tárgyalások lehetőségét, ám ragaszkodott ahhoz, hogy a tényleges kezdeményezésnek a szovjetek részéről kell kiindulnia, és a gyakorlati tárgyalásokra csak azt követően kerülhet sor, hogy szándékuk őszinteségének alátámasztására a vallásszabadságot garantáló intézkedéseket mutattak fel.

A Szentszék ugyanakkor az idő előrehaladtával egyre konkrétabb formában foglalkozott a közvetlen tárgyalások lehetőségének megteremtésével. Orlemanski 1944. tavaszi moszkvai útja esetében még passzív várakozást regisztrálhatunk, ám nem sokkal később, már a Flynn-missziót megelőzően, lehetséges előkészítő lépésként felmerült egy apostoli vizitátor küldésének terve. Megvalósítását 1945 márciusában végül a pápa még nem tartotta időszerűnek, ám egy évvel később lényegében ennek az elképzelésnek egy módosított változatával találkozunk: a szentszéki útlevéllel felruházott Nagy Töhötöm tulajdonképpen hivatalos szentszéki küldöttként kapja a közvetlen tárgyalások előkészítésének feladatát. Talán éppen azért kerülhetett erre sor, mert a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete) második világháború utáni további működésének lehetőségét Rómában egy ideig úgy értékelték, mint a kommunisták által biztosított tényleges vallásszabadság jelét. Az óvatos szentszéki nyitás azonban ezúttal is kudarccal végződött. A KALOT betiltása, valamint a nunciatúra újranyitását megtiltó szovjet döntésről érkező információk mind azt az aggodalmat igazolták vissza a Vatikánban, hogy a szovjet tárgyalási készségről érkező jelzések nem őszinték, hanem pusztán pillanatnyi politikai érdekeket szolgáló taktikai manőverek.

A második világháború után hiába küldött tehát XII. Piusz óvatos, ám egyre nyilvánvalóbb jelzéseket arra, hogy kész a szovjetekkel tárgyalásokat folytatni, Moszkvának ekkor valódi közeledés nem állt érdekében. Mindenesetre nemcsak a szovjet elutasítás, valamint a közép-európai államok fokozatos bolsevizálása intették óvatosságra XII. Piuszt, hanem a 20. század másik totális diktatúrájával, a nemzetiszocializmussal kapcsolatban szerzett negatív tapasztalatai is. A Németországgal megkötött 1933. évi birodalmi konkordátum ugyanis nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, amennyiben a nemzetközi szerződésben foglaltak érvényre juttatására a Szentszéknek nem volt eszköze. Miként 1956 májusában a kommunista rendszerrel folytatandó párbeszédet illetően egy magas rangú prelátus megjegyezte: „Nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. Félő, hogy megszegik az egyezményeket, ahogy Hitler tette a konkordátummal.”

Eugenio Pacelli és P. Robert Leiber. Forrás: Wikimedia Commons

Az 1956 nyarán jelentkező szovjet közeledési szándék jeleit látva XII. Piusz ezért a közvetlen tárgyalások megkezdése előtt ismét előzetes garanciákat kívánt szerezni a kommunista tárgyalófelek jóhiszeműségéről, azaz arról, hogy nem csupán taktikai érdekek miatt kezdeményezték a dialógust. 1956 őszének tapasztalatai, különösképpen a magyar forradalom vérbe fojtása XII. Piusz óvatosságát végül elzárkózássá változtatták. Az események ugyanis azt bizonyították számára, hogy a különböző fórumokon szorgalmazott dialógusnak nemcsak azért nincsen értelme, mert oly nagy világnézeti szakadék választja el egymástól a két felet, hanem a gyakorlati kérdésekben való párbeszéd is értelmetlen, hiszen a közeledés Moszkva részéről csupán nyugati befolyásának növelését célzó taktikai lépés, melynek a Szentszék is könnyen játékszerévé válhatott volna.

A szentszéki keleti politika XXIII. János pápasága alatt lépett újabb szakaszába. Ebben egyrészt fontos szerepet játszott, hogy elődjétől eltérő, pasztorális szemléletű, elítélő megfogalmazásokat kerülő hangvétele kézzelfoghatóbbá tette a Szentszék blokkok feletti pártatlanságát. XXIII. János másrészt az 1956-os magyar forradalom leveréséből XII. Piusszal ellentétes következtetést vont le. Számára az 1956-os magyar forradalom bukásának tapasztalata azt bizonyította, hogy az egyháznak hosszú távon kell számolnia a kommunista rendszerek fennmaradásával. Ahelyett tehát, hogy a libertas ecclesiae lehető legteljesebb helyreállítását szorgalmazó XII. Piuszhoz hasonlóan a status quo megváltoztatására törekedett volna, hallgatólagosan kész volt tudomásul venni a kommunista kormányok egyházat ellenőrző és befolyásoló szerepét, és egyedül a részeredmények elérését, az egyház szabadságának viszonylagos tágítását tartotta észszerű célkitűzésnek.

XXIII. János pápa erőfeszítéseinek köszönhetően a II. vatikáni zsinat első ülésszakán végül Kelet-Közép-Európából korlátozott létszámú „egyházi küldöttségek” is részt vettek. A velük folytatott tárgyalások nyomán az Államtitkárság mindenesetre még mindig a XII. Piusz alatt kikristályosodott logika szerint kívánta megkezdeni a tárgyalásokat a szovjet blokk kormányaival. Azt javasolták, hogy előbb egy apostoli vizitátor útján szerezzenek naprakész információkat a helyi egyházak helyzetéről. Egyúttal tételesen számba vették, hogy a vallásszabadság miféle minimumának biztosítására van szükség a tárgyalások megkezdésének garanciájaként. XXIII. János, majd VI. Pál pápa keleti politikájának újdonságát ezzel szemben éppen az jelentette, hogy végül vállalni merték a tárgyalások garanciák nélküli megkezdésének kockázatát.

XII. Piusz pápa. Fotó: Michael Pitcairn/Wikimedia Commons

Az előadás elején feltett kérdésre összegezve tehát azt válaszolhatjuk, hogy az 1944–1946 közötti közeledési kísérletek behatóbb vizsgálata egyértelműen megerősíti, hogy XII. Piusz pápa keleti politikáját nem az elvi kommunistaellenességen alapuló intranzigens elutasító magatartás határozta meg, hanem a szentszéki konkordátumpolitika hagyományait követő posszibilista-realista irányzat párbeszédre nyitott felfogása. XXIII. János, majd VI. Pál pápa új keleti politikája sem egy új elvi alapvetés következménye volt, hanem ugyancsak a szentszéki diplomácia a 19. században a francia forradalom következményeire válaszul kidolgozott, majd a két világháború között továbbfejlesztett konkordátumpolitikájának szerves folytatása. Az újdonságot egyfelől az jelentette, hogy a szentszéki diplomácia hagyományos „tézis és hipotézis”-elméletének gyakorlati alkalmazása során, az egyház szabadságának lehető legteljesebb biztosítására (tézis) törekvő XII. Piusszal szemben XXIII. János a tényleges helyzetet figyelembe véve (hipotézis) a részleges javulásért jelentős engedményekre is késznek mutatkozott. Kezdve azzal, hogy a tárgyalás megkezdését sem kötötte a vallásszabadság minimumának teljesüléséhez. XII. Piusz és utódai keleti politikájának közös és eltérő vonásait figyelembe véve jogosnak tűnik tehát a német diplomáciatörténetből analógia alapján átvett és a történetírásban elsősorban XXIII. János és VI. Pál pápaságára alkalmazott Ostpolitik szakkifejezést használni, azonban csak azzal a megszorítással, hogy XII. Piusz esetében a későbbi, „klasszikus”, „aktív” szentszéki Ostpolitikkal szemben legfeljebb „passzív” Ostpolitikról beszélhetünk.

Fejérdy András

Fejérdy András a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese, az Egyháztörténeti osztály tudományos főmunkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egyetemi docense.

Fő kutatási területei a katolikus egyház története Közép- és Kelet-Európában a 19–20. században, valamint a Szentszék és Magyarország kapcsolatának története, különös tekintettel a kommunista diktatúra időszakára.

Teljes publikációs listája a Magyar Tudományos Művek Tárában.  

Kapcsolódó publikációi: 

• Magyarország és a Szentszék közötti kapcsolatok, 1945–1990. In: Horváth, Sándor; Kecskés, D. Gusztáv; Mitrovits, Miklós (szerk.) Magyarország külkapcsolatai (1945-1990). Budapest, Magyarország : ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet (2021) 639 p. pp. 489-515. 
• Az Orlemanski-akció, avagy egy amerikai pap különös útja a Szovjetunióba. In: Zombori, István (szerk.) ECCLESIAE ET HISTORIAE SERVUS INFATIGABILIS. Tanulmányok Somorjai Ádám 70. születésnapjára. Budapest, Magyarország : Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség (METEM), Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány (2022) pp. 165-195.
• Angelo Rotta nuncius politikai jelentéseiből, 1938–1945. Szerk.: Somorjai Ádám OSB, METEM, Budapest 2022. MAGYAR EGYHÁZTÖRTÉNETI VÁZLATOK 34 : 1-4 pp. 341-344. , 4 p. (2022)